"A spirituális irodalom egyik ókori gyöngyszemében, Platón Lakoma című dialógusában olvashatjuk azt a mítoszt, hogy az emberek a teremtés küszöbén még gömbszerűek voltak, két fejjel és négy karral. Erejük hatalmas és osztatlan volt, bölcsességük és lelki harmóniájuk az istenekéhez hasonló. Ettől a hatalomtól félve, Zeusz a főisten egy villámmal kettéhasította az embert, így az két fél-emberre szakadt, akik az eredeti ember fele természetét örökölték. Innentől született meg az emberek új fajában a vágyódás, a keresés belső kényszere: hogy mindenki érzi, lénye nem teljes. A kiegészülés, a teljesség iránti vágy hajt bennünket a párkeresésben. Mert emlékezünk, milyen egyé vált harmóniában élni egy másik felünkkel, aki mimagunk vagyunk. A „duálok” (vagy diádok) azok a lélekpárok, akik valóban egymás tökéletes felei, akik valaha „egy test – egy lélek” voltak, most azonban kettéhasítva két testben járják a világot, egymást keresve."
Elkezdtem visszaolvasni az évekkel ezelőtti bejegyzéseimet. Jó Ég, mennyit nyafogtam... Viszont feltűnt, hogy akkor is úgy éreztem/azt bizonygattam magamnak, hogy ez nem szerelem.
Most tényleg nem az, azt nem tudom, hogy akkor az volt-e. Nem hiszem, mert annyira különbözőek vagyunk, ezt azért nekem is be kellett látnom, 9 éve is.
Most sem az. Bármit tesz, nem lesz nedves a bugyim - viszont kiválóan működünk e téren Szélphomlokúval. :D Viszont igénylem a közelségét, szenvedek, ha nagyon távol van tőlem.
Nyáron két hónapot együtt dolgoztunk megint. Én 5 év kihagyás után. Jó volt frissíteni a gyerekmesékben, házimunkában megfásult agyamat. A munkát is iszonyúan élveztem - már tuti, hogy nem leszek pályaelhagyó - de azt különösenm, hogy egy ajtónyira voltunk egymástól és minden nap tudtunk pár szót váltani. Két napja jöttünk vissza a külföldi lakásba. Széphomlokú a Távol-Keleten dolgozik, még 9 napig. Nekem meg, mintha sav marta volna ki a szívem helyét. Valami iszonyúan hiányzik. Szeretnék hazamenni...
