Léptem egy merészet. Hazaköltöztem külföldről két gyerkőccel. Elkezdtem dolgozni. Tudjátok, milyen érzés újra itthon, dolgozni? Mintha az élet újra csörgedezne az ereimben. Mintha valami hosszú álom lett volna az elmúlt hat éve. HAT év... Miért vártam ennyit? Mondjuk gazdagabb lettem egy nyelvvel, nem bírtam tétlenül, megtanultam franciául két év alatt. A b1 nyelvvizsgám 78 % lett.
Széphomlokú férjem még maradt odakinnt, szóval, egyedül gyűröm a hétköznapokat, de nem nehezebb, mint a külföldi hétköznapjaink Széphomlokúval. A meló ugyanannyi, csak legalább napközben nem egyedül vagyok és nem a főzés-mosás-pakolás-gondokodás körül forog az életem. 37 évesen. Szörnyű? Anyunak ez volt az élete. Én szeretném az én életemet...
Úgyhogy. :D Hihi. Hát, most már a laptopom előtt ülök, bevágtam egy fél rudat apu handmade kolbászából, iszom rá a sört, írok a blogomban és még mindig ugyanazon F miatt bosszantom magam - mint 9 éve ilyenkor. :D Ma szabad estém van, a gyerekek anyósomnál, lett volna egy kimenőm, de nincs kivel. Közben mindnenki családos lett, ő is.
SEMMI rosszra nem kell gondolni, már megszelidültem, csak jó lett volna hajnalig beszélgetni. Mondjuk bárkivel, de leginkább vele. :)
Az a jó itthon, hogy tudok beszélgetni... Magyarul. Kifejezni magamat 100 % pontossággal. El tudom mondani, amit gondolok, úgy, ahogy akarom. Nem lerövidítve, nem módosítva. Azoknak az embereknek, akiket szeretek, nem azoknak, akikkel éppen összehozott a sors.
Újra F-fel dolgozni felemelő. A másik főnökömmel is, őt is nagyon szeretem és nagyon hiányoztak. Talán ők is szeretnek engem és a nagy triumvirátus ugyanolyan jól működik, mint hat évvel ezelőtt.
