Ha nem tettem volna magamnak érdekessé, elég eseménytelenül tellet volna el a hétvége.
Na, egy fontos momentum volt. Beszéltünk F-fel, végre komolyan, és végre nem kellett kierőszakolnom tőle néhány őszinte gondolatot.
A lényege az volt a beszélgetésünknek, hogy nem szerelmes. Sem belém, sem másba. Ezzel nem okozott nagy meglepetést, eddig is tudtam, hogy, ha valakinek kvázi két nője van, akkor egyiket sem szereti igazán.
Ami fájt nagyon, és ezt ő is tudta az az, hogy azt becsüli a mostani kapcsolatában, hogy a csaj "legalább" nem idegesíti... Hja. Ez két dolgot jelent számomra. 1. Hogy erre is lehet kapcsolatot alapozni?! 2. Hogy én idegesítettem. Igen, valahol ezt is tudtam, csak reméltem, hogy ő nem vette észre, hogy idegesítettem... Ezek szerint, de.
Ami pozitív volt és ami miatt nem lógatom az orrom, az az, hogy érzem, hogy nagyon-nagyon szeret engem. Úgy fogalmazta meg, hogy vonzódik hozzám és kész. Meg, hogy végre megnyílt és elmondta, hogy szeretne végre szerelmes lenni. A konstrukció, amit szeretne, hogy hadd legyen a bátyám, csak néha dugjunk. :D Ez m,eg annyira F-fes. :D
Azt hiszem, kezdünk együtt belecsúszni abba a helyzetbe, amiről már írtam párszor, a t.i. "imádlak" kapcsolat. Hogy nagyon-nagyon szeretjük egymást, a fizikai közelségét, az ölelését, a beszélgetéseket, a humorát, de nem vagyunk szerelmesek. (Fontos különbség, hogy azzal a "bátyámmal2 nem dugtam. Csak a legvégén.)
Csak azt nem értem, miért ilyen érzéseket váltok ki a férfiakból.
Na, az is igaz, hogy az előző ilyen kapcsolatomról kiderült, hogy a másik fél bizony szerelmes volt... Lehet, hogy itt is? Neeem, szerencsére elmúlt már...
