Újratervezés

... és engem a régi rend szerint neveltek. Úgy szerettem volna élni, mint a szüleim, akik huszonévesen összeházasodtak, két évre rá megszülettem én, és azóta is boldogan élnek...

A házasság nekem szent dolog. Volt. Rá kellett jönnöm, hogy alaposan megváltoztak közben a dolgok. Lehet, hogy azért is látom így, mert 8 éve felköltöztam az én kisvárosomból Budapestre és itt mindig is más volt az emberek mentalitása. Ahogy körülnézek, harminc alatt alig látok házas embereket a környezetemben, a lányok nem igyekszenek nagyon a gyerekszüléssel, sokkal öntudatosabbak és úgy érzik, boldogulnak egyedül is. A család (abban az értelemben, hogy az édesanya, édesapa, gyerekek élnek együtt és nem mostoha, meg féltestvérek) idealizmus, jönnek-mennek a szülők, meg a gyerekek. Jó ez így? Alakuljak én is ehhez a szemlélethez, vagy tartsam meg a belém nevelt - és egyébként máig helyesnek tartott - elveket, miszerint egyszer házasodunk?

Nem vagyok mindig ilyen pesszimista, sőt kifejezetten utálom azt a jó magyar szokást, hogy egyfolytában panaszkodunk, csak kell pár hét, amire újra magam leszek, a jókora, kiirthatatlan optimizmusommal.